Korondi Rózsa

költő

korondirozsa@gmail.com
Ceglédi Alkotók Egyesületének 2005. óta tagja.

Az élet ajándék! Örömeivel, bánataival kincsként kaptam én is 1957-ben. Azóta bolyongok keskenyebb és szélesebb, kacskaringós útjaimon, keresve a legfőbb célt: azt a boldog életérzést, hogy megtaláljam a helyemet a világban, békesség legyen a szívemben, sokan legyenek, akiket szerethetek, és ha majd elmegyek az égi utakra, egy kevés emléknyom maradjon utánam. Felhőtlennek nem mondható gyermekkorom legboldogabb időtöltése az olvasás volt. Az irodalom szeretetét kiváló tanáraim plántálták belém. Utazni a képzelet szárnyán jövőbe, múltba, megismerni kalandos, szép vagy szomorú sorsokat – semmihez nem fogható élmény volt számomra. Az olvasás öröme később, felnőttként alkotási vággyá alakult, különös késztetéssé, hogy a bennem megszülető gondolatokat, érzéseket – az élet útjairól, kincseiről, bánatairól, titkairól, a múló időről – verssé formáljam. Minden versem könnyen születik, mintha csak a fülembe súgná valaki. Költőnek mégsem gondolom magamat, csupán versírónak.
1984 óta élek a családommal Cegléden. Óvónőként, fejlesztőpedagógusként dolgoztam a város több óvodájában. Verseim, írásaim 2005-ben kezdtek megjelenni. Ebben az évben lettem tagja a Ceglédi Alkotók Egyesületének is. Első kötetem Vándorének címmel jelent meg 2007-ben.
Több ceglédi alkotótársammal együtt született meg közös verses kiadványunk Mérhetetlenül címmel 2010-ben. Második verseskötetem 2023-ban jelent meg Éveim húrjain címmel.

Rendszeresen veszek részt költői pályázatokon, írója vagyok a Kláris szépirodalmi folyóiratnak. A lap antológiájában verseim folyamatosan szerepelnek.
Hosszú évek óta tagja vagyok a városi könyvtár Irodalombarátok Körének, amelynek célja és küldetése, hogy az irodalmat szerető közönségnek zenés felolvasó estjeinken íróink, költőink életművét bemutassuk és kedvet ébresszünk könyveik, verseik olvasásához.

Verseimből:

Öröklét

a végtelenből jövök –
millió éveknek emlékét hozom
átszövik minden sejtemet
szemem fényében távoli csillagok
ölemben lét-teremtő varázs
a végtelenbe megyek –
millió évekkel az életem is viszem
sejtjeimben új emlékek titkai
szemem fénye sok messzi csillagon
ölemben még izzó parázs –
honnan, miért
az örökké élni akarás?

Mérhetetlenül

Mint parányi hímpor a színes pilleszárnyakon
vagy a nehezen mérhető, kicsiny atomvilág,
olyan könnyű a lélek, ha boldog és szabad?
S mihez mérjük a gyönyört, a rémisztő álmokat,
és mi több, az öröm, a bánat vagy a szenvedés?
Szívünkben mekkora helyet foglal a szeretet
és mit tölthet be a csend, hány évig tart a remény?
Félelmünk vajon mekkora lehet – ki méri meg?
S azt, hogy milyen hosszú a türelem, kevés a hit,
tengerfenéknél mélyebb-e a gyász, a fájdalom,
és hány maroknyi a harag, ökölbe fér-e még?
Mosolyunk a folyóknál szélesebb lehetne-e,
s a sóhaj nehezebb-e, mint a tollpihe?
S a költő szava, ha mérlegre néha rákerül?
Szívekben marad csak – mérhetetlenül.

Kérdések

Szélrázta, zörgő
falevelek sóhaját
a rügy hallja-e?

Virágsziromnak
édes illatát érzi-e
földben a mag?

S a bíbor hajnal
arany fénye sejti-e
a fekete éjt?

Kincseink

Zsebben megbúvó színes golyó,
Dobozban gyűrű, csillogó,
Falon kép, bankban betét,
Ház, autó csodaszép…

Föld mozog, tűz lobog,
Kincsed elég – nem a tiéd.

Feszülő izmaink, erős karunk,
Ifjúság, egészség, dús hajunk,
Hűséges állatunk, gyógyító kéz,
Színes virág, lepke és méz…

Föld forog, múlik sok év,
Kincsünk enyész – nem a miénk.

Gyermeked, szüleid, sok jó barát,
Hegyeink, folyóink – egész világ,
Mulandó életed, gyönyörű éneked,
Vigyázz reá – ajándék ez neked.

Föld nyílik, égig ér,
Kincsed az Istené – nem a tiéd.

Emlékek, balgaság, kicsiny tudás,
Sejtésed jövődről s álmodás,
Örömöd, könnyeid, szeretet gyöngyeid,
Jóságod, irgalmad s mit szívedbe zársz…

Ég nyílik, felhőre szállsz,
Kincsed csak ennyi volt – sohase bánd.

Kívánságok

Lúdbőrös testemnek
két kezed melegét
gyengülő vállamnak
karjaid erejét
keserű ajkamra
csókodat mézeset
fülembe bókodat
becézőt édeset
fénytelen szemembe
szemednek csillagát
párnámra hajamra
bőrödnek illatát
hangtalan szívembe
ringató halk zenét
lelkembe örökre
életed ünnepét.

Portré

Látom, amint lilult lábfejére nehéz testével,
szuszogva kapcát teker
s végig csoszog a veranda frissen felmosott kövén.

Hallom, amint keserű szájjal, Istent káromlón szórja
lelke mérgét szerteszét,
s útjából jámbor gyermek, asszony, állat ijedten kitér.

Hideg szaván kemény kéreg van már, akár bütykös kezének
nagy, óriás tenyerén;
s céltalan útja naponta csak a pince mélyéig ér.

Emlékeiben él még a régmúlt: a százholdas föld szaga,
a hajdani szép gazdaság,
az eke szarva, a ló és az életet ringató táj.

Érzi még talpa a bottal verést, s szívét néha mardossa
a jogtalan kisemmizés,
ha olykor szürkülő szeme a fényes csillagokra néz.

Sorsa megrepedt, – s akár a kár az ablak üvegén, –
már el nem tüntethető,
s hogy ne lássa senki, porával takarja el majd az idő.

Szeretnék elindulni

Csöndes, szomorú esteken, amikor
bú ül a szívemen és a kerteken,
szeretnék elindulni csak céltalan
s menni-menni némán, hangtalan.

Kerülni embert, kerülni zajt,
elhagyni várost s mindent, mi
fogva tart
s eljutni szabadon, messzire –
talán egy tengernek szélire.

Leülnék halkan s várnám csendesen,
jönnek-e utánam mások is
fürdetni lelküket.
S ha összegyűlnénk ott jó sokan –
kedvem lenne újra víg és sietnék,
futnék haza boldogan.

Nyom nélkül

Szelíd szellő szeretnék lenni csak,
amely simogat lágyan arcokat,
ágakon ringatnék csöppnyi fészkeket,
hordoznék hátamon víg és bús éneket.

Suttogva bujkálnék lombok között,
keringve táncolnék házak fölött,
selymesen libbenne szoknya és haj,
lepkéket bódít’nék illatokkal.

Nem félne tőlem senki fia,
melegben vágyón óhajtana,
tollpihét emelnék magasba fel,
nem hagynék jelet homokban sem.